|
Tavasz "Mi az?" - kérdezte Vén Rigó. "Tavasz!" - felelt a Nap. "Megjött?" - kérdezte Vén Rigó. "Meg ám!" - felelt a Nap. "Szeretsz?" - kérdezte Vén Rigó. "Szeretlek!" - szólt a Nap. "Akkor hát szép lesz a világ?" "Még szebb, még boldogabb!"
A szél meg a nap
Licskes-lucskos öreg bácsi, Hujj, hujj én a szél vagyok! Kék udvarban seprűjével Megkergette a napot. Szél mondta: Hujj, hujj, hujj! Nap mondta:bujj, bujj, bujj! Szél kergette, utolérte, jól megverte a napot; megkergette, utolérte, jól megverte, összetörte, kék udvarból kiseperte, kendőjébe bekötötte, mondjátok meg: hová tette? Zsebre tette a napot. Zsebre tette? Zsebre ő! Azért van most rossz idő.
Falusi hangverseny
Háp háp, háp, jönnek a kacsák, hű, de éhes, hű, de szomjas ez a társaság!
Bú, bú, bú, boci szomorú, de hogy feszít tyúkjai közt a kukurikú.
Röf, röf, röf, Orra sárba döf, Sonkalábán Kucu-néni fürödni döcög.
Bú, röf, háp, sípok, trombiták. Víg zenével így köszönt e díszes társaság.
Esik a hó
Szárnya van, de nem madár, repülőgép, amin jár, szél röpíti, az a gépe, így ül a ház tetejére. Ház tetején sok a drót, megnézi a rádiót, belebúj a telefonba, lisztet rendel a malomban. Lisztjét szórja égre-földre, fehér lesz a világ tőle, lisztet prüszköl hegyre-völgyre, fehér már a város tőle: fehér már az utca, fehér már a muszka, pepita a néger, nincs Fekete Péter, sehol, de sehol nincs más fekete, csak a Bodri kutyának az orra hegye - és reggel az utca, a muszka, a néger, a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter és ráadásul a rádió mind azt kiabálja, hogy esik a hó!
Kicsi vagyok én...
Kicsi vagyok én, majd megnövök én, mint a tüdő a fazékból, kidagadok én.
Kicsi vagyok én, majd megnövök én, apámnál is, anyámnál is nagyobb leszek én.
Kicsi vagyok és, erős leszek én, világ minden óriását földhöz vágom én.
Kicsi vagyok én, bátor leszek én, óriások palotáit elfoglalom én.
Kicsi vagyok én, nagy úr leszek én, arany szobát adok minden testvéremnek én.
Kicsi vagyok én, vezér leszek én, én leszek a legjobb ember a föld kerekén.
LÓCI ELALSZIK
Azt hittük, már rég alszik, és egyszerre frissen, hangosan megszólalt a szomszéd szobából Lóci, a kisfiam.
„Anyuka, kit temetnek el?" - kérdezte; és mi, a nagyok, összenéztünk, és a szemünkben veszély volt és titok,
hogy mire gondol Lóci és mitõl fél, hol jár az esze, s a meglepetés zavarában nem felelt senki se.
„Kit tesznek le a föld alá?" - sürgette most már a gyerek. „Azt, aki meghalt", - szólt az anyja gyorsan és nevetett.
„A-azt?" - békült meg a kicsi, felejtve minden rossz gyanút. „Csak azt?... Akkor jó!" - tette hozzá és most már elaludt.
LÓCI ÓRIÁS LESZ
Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: - Lóci, ne kalapáld a bútort! Lóci, hova mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázresóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobtad az erkélyrõl a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsőnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta és felboncolta a babát. - Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta s az asztal tetejére állt.
Nem birtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. (Mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt fel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek köröttem és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén.
És ijesztõ volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt - föl! föl! - mint az első hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg, hogy mégse szállok, nem növök; feszengtem, mint kis, észre sem vett bomba a nagy falak között; tenni akartam, bosszut állni, megmutatni, hogy mit tudok. Negyedóra - és már gyülöltem mindenkit, aki elnyomott.
Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!... És ekkor, zsupsz, egy pillanat: Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: - Te kölyök! - Aztán: - No, ne félj, - mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.
ugrás az oldal tetejére
|
En ezt a verset mondom a versmondon